Gyümölcs

Nem tudom mikor döntött úgy, hogy nem vagyok reménytelen, gyümölcsöt nem termő fügefa. Talán aznap, amikor a férjem halála után pár nappal elsétáltam a paphoz, aki esketett minket, és aki nemsokkal azelőtt keresztelte a kisfiunkat. A pap nem tőlem tudta meg, hogy családunkban új kötelezettsége lesz, és el kell temetnie azt a vidám, életerős és fiatal férfit, aki szemtelenségével, kétségeivel és nyílt kérdéseivel belopta magát az ő szívébe is, mint mindenkiébe. Mikor odaértem, nem volt a templomban, így bekopogtam a sekrestyébe. Épp jegyesoktatást tartott.  Kisietett. Az ajtón levő kis ablakon beláttam a pár hátára, akik mit sem sejtve, boldogan ültek az oktatáson, és várták, hogy a pap visszatérjen. Nem tudták, hogy mi is így ültünk itt heteket alig másfél éve, de nekünk végül csak egy házassági évforduló adatott.

Megérintett ez az irdatlan távolság a fiatal pár jövőbe vetett bizalma és az én gyászom reménytelen fájdalma között. Ugyanakkor abban a pillanatban azt éreztem, hogy közöm van hozzájuk. Leültünk az atyával az egyik padra, aki megpróbált Isten akaratáról beszélni nekem. Gyorsan megnyugtattam. Lehet, hogy még nem fogtam fel ezt az egészet – mondtam -, de valahogy egy másodpercig sem hibáztattam Istent ezért. Azt éreztem, hogy ez egy olyan dimenzió, amiben még csak kérdéseket sem lehet feltenni. Ha Isten azt akarja, hogy valaki ne éljen tovább, ki vagyok én, hogy számonkérjem?

Bár úgy tűnhet, egyáltalán nem voltam ebben az időben templomba járó, imádkozó ember és a szó valódi értelmében hívő sem. A klasszikus karácsonyi, keresztelői és esküvői szertartásokon „megkeresztelkedett civil”-ként, mint egy “előadáson” vettem részt. Így éreztem akkor. Hazudós voltam, önző, tiszteletlen, és sorolhatnám a “kegyes” csalásokat, amikben éltem a mindennapjaimat. De valahogy a tekintélytisztelet erős lehetett bennem. A pap megnyugodott, hogy Isten felé nem háborog a lelkem. Ekkor váratlanul megszólaltam. Megkértem, hogy amikor visszamegy, mondja el annak a párnak, hogy legyenek annyit együtt szeretetben, amennyit csak lehet, mert soha nem tudhatják, hogy mennyi idejük lesz. A pap kikerekedett szemmel nézett rám. Egy héttel később a temetésen a gyászbeszédében kiemelte, hogy amikor esketett bennünket is érezte, hogy ebben a párban van valami. És amikor a legmélyebb gyászomban képes voltam másokra gondolni, akkor már biztos volt benne, hogy az elhunytban és a feleségében egy közös biztosan van: túlmutatnak önmagukon.

Talán ezt hallotta meg akkor Isten, nem tudom. Utána nem kommunikáltam vele éveken át, nem kértem a segítségét, mert azt hittem megoldom egyedül. Tettem egyik lépésemet a másik után, ahogy a körülmények és a megkeseredett szívem diktálta. A magányos küzdelmem hét évig tartott. Amikor végül reményvesztett, hervadó fügefaként álltam a pusztában, nem kiszárított haragjában, hanem meglocsolt, az ég felé emelte az ágaimat, hogy képes legyek gyümölcsöt hozni. De ez már egy másik történet.