Egy asztalnál Istennel

Az előbb, vasárnap hajnalban épp húsvéti nyusziként rejtettem el apró csokitojásokat és játékokat a kisfiamnak a kertben. Abban a kertben, amiről harminchárom éve álmodtam először. Egy filmben láttam annakidején egy jelenetet, amiben az édesapa a lányával vitázik egy tóparti ház fedett teraszán, miközben esik az eső. Nem éppen idilli jelenet. Harag volt a szereplők szívében. Miután a lány csalódottan elviharzott, az apa az esőáztatta vizet nézte. Ez a látvány az érzelmi viharban olyan megnyugtató ellenpólusként égett a szívembe, hogy hosszú éveken át csak ezt kerestem. Odavágytam, abba a békébe és nyugalomba, ahol a természet kimossa belőlünk a mérget. És most itt vagyok. Tiszta levegő kint és békesség bent.

Lent és fent. Itt ülök a tóparti házamban annyi év kínlódás és a normális életre való vágyakozás után, nézem a napkeltét, és először osztom meg a Storybook oldalának bejegyzését. Már nem fulladok sem a betegségtől, sem a reménytelenségtől. A családom az emeleten alszik, Isten itt ül mellettem az asztalnál. Ez az én Húsvétom.

Három napja azon gondolkodom, hogy mit írjak ebben a bejegyzésben. Mit is akarok én igazán ezzel az oldallal?

Reményt szeretnék adni ezekkel a történetekkel azoknak, akik még a sötétben tapogatóznak, vagy úgy érzik eltévedtek valahol. Sajnos azt a lelki utat, ami kell a fejlődésünkhöz nem lehet mások kárán megtanulni. De mások életszemléletéből, hitéből, döntéseiből erőt és példát meríthetünk a továbblépéshez, döntéseinkhez. Szeretném, ha mindannyian, akik idetévednek, megtalálnák az életükben azt a békét, ami nekem megadatott. Nem mondom, hogy könnyű végigjárni azt az utat, ami ide vezet, de ha jó „mitfahrert” választunk, figyelünk és hallgatunk is rá, odatalálhatunk, ahova vágyakozunk és ahol a dolgunk van. És még ez sem jelenti azt, hogy nem ér minket újabb és újabb veszteség, csalódás. Épp a korona-vírus világméretű járványának kellős közepén vagyunk, egy gazdasági válság előtt. Sokan lesznek reményvesztettek és elkeseredettek.

De én hiszem, hogy ha helyet szorítunk Istennek az asztalunknál, minden a javunkra válhat még akkor is, ha ez a tudat a fájó érzéseinket nem kisebbíti, és csak sok szenvedés árán jutunk el oda, hogy lássuk az utunkat, ami ugyan kacskaríngós, lejtmenetekkel és kaptatókkal teli, de mindenkor felfelé vezet.