Hol a határ?

Az egyik legkedvesebb íróm, Alessandro Baricco kisregényének egyik alakja megszállottan keresi a tenger szélét. Vajon meddig tart, és miért éppen addig? Honnan kezdődik a homok, és miért épp ott húzódik vissza a hullám?

Melyik az a pillanat, amikor valami megváltozik? Amikor egy esemény, egy érzés sorsfordítóvá válik? Hol van a szenvedés határa?

Mély meggyőződésem, hogy az életünk egy-egy történése mentén olyan döntések születnek valahol mélyen, legbelül, amit a születésünkhöz hasonlíthatnánk. Az édesanya hasában lévő magzat maga jelzi, amikor megérett a születésre. A nehéz időszakokban, válságokban olyanok vagyunk, akár egy megszületésre váró újszülött, vagy a begubózott lepkék a bábban. Természetesen vannak, akiknek a bábja kiszárad, és nem történik meg a csoda. De a legtöbbünkkel igen. Eljön a pillanat, amikor úgy döntünk, hogy újjá fogunk születni. Itt, és most.

Ez a perc azonban nem jöhet el előbb, mint amikor az ideje van. Ha kicsomagoljuk a bábot, a pillangó elpusztul. Amikor kisgyerek voltam nem bírtam kivárni, hogy kinyíljon a pipacs, és a kezemmel szedtem szét a bimbóját. Kihajtogattam a szirmait, de csalódottan láttam, hogy a gyűrött piros hártyákból nem lesz csodaszép virág.

A kulcs a megfelelő pillanatban meghozott döntésben van. Ez a döntés megszülethet egy pozitív megerősítésből, de megszülethet egy rossz elkerülésének vágyából is. Amikor láttam az enyémhez hasonló gyászban régebb óta, kilátástalanul szenvedőket, akkor határoztam el, hogy én mostantól mindent megteszek azért, hogy ne áldozzam fel az életem. Ne temessem el a halottal együtt, akit siratok. Persze nem az történt, hogy megráztam magam, és kivirult színekkel elrepültem a következő pillanatban. Csak egy nagyon határozott döntést hoztam a saját egyszeri és megismételhetetlen életem mellett.

Az életünk, a másokkal való kapcsolataink sodorhatnak bennünket nehéz időszakokba, saját magunk is okozhatunk olyan élethelyzeteket, amelyek kilátástalannak tűnnek. De ha nagyon figyelünk mindenre, ami a válság sötétségében megragadható, akkor a kilátástalanságnak is van egy pontja, ahol feldereng a fény. Ezt a pillanatot kell megragadnunk, belekapaszkodnunk, és cselekednünk. Keresni és elfogadni a segítséget, az áldásokat, meglátni a mindennapokban az apró, de fontos részleteket, amelyek épp azért alakulnak úgy, ahogy, hogy bennünket és a felépülésünket szolgálják, a gondunkat viseljék. Lépésről lépésre. De a döntést, hogy hol a határ, nekünk kell meghoznunk.

Jól ismert fohász, hogy „Add Uram, hogy bele tudjak nyugodni a megváltoztathatatlanba, legyen bátorságom megváltoztatni, amit tudok, és adj bölcsességet, hogy különbséget tudjak tenni a kettő között.”

Bátorságot és bölcsességet kívánok mindannyiunknak.