Dadogó keresztény

Egyik nap a rádió egyik könnyűzenei csatornáján a nap kérdése az volt, hogy ha csak egy szabályt lehetne hozni, ami a földön mindenkire érvényes legyen, mit javasolnának a hallgatók, mi legyen az? Elsöprő többséggel az „úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled is bánjanak” szabályt hoznák a hallgatók. Vajon tudták, hogy ez Isten egyik parancsa? Aligha.

Azt olvastam a héten egy versben, hogy manapság nem divat hívőnek lenni. A vers nem a hitről szólt, hanem egy átlagos ember születésnapjáról. Megérintett, mert abban a sorban nagy csalódás van. Egy olyan harmincas valakinek a gondolata, aki hívő, de emiatt magányosnak érzi magát. Nagyon igaza van. Manapság nem divatos, ha valaki hívő, még ciki is lehet, ha beszél is róla. A trendi az, ha szabadon szárnyalnak a választásai a lehetőségeihez és érdekeihez igazodva, és a döntéseit a saját szűkebb és tágabb környezetének előnyei szerint hozza meg. A keresztény hitben élés korlátoltságot, döntésképtelenséget, függőséget feltételez.

A fenti rádiós kérdésre válaszolók vajon mit szólnának hozzá, ha tudnák, hogy egy országos trendi és fiatalos rádióban a Bibliából idéztek? Ciki lenne?

Sajnos egyre kisebb az ismeretünk is a Bibliából. Összemazsolázzuk a nekünk tetsző életvezetési tanácsokat, és saját mixünk szerint élünk. De hogy lehet megélni szabadságként, ajándékként és erőként a hitet, és a hitben élést manapság? És hogyan lehet erről beszélni másoknak?

Persze nem ott, ahol a többi hívő összegyűlik, és egymás vállát veregeti, hanem a „civil” világban. Arra gondoltam, mi lenne, ha mi hívők „divatot” csinálnánk abból, hogy hiszünk. Valamiféle coming out-ra lenne szükség ezen a téren. Mert mi is a divat? Az uralkodó írányzat valamiben. Régóta gondolkodom azon, hogy hogyan tudnék Istenről beszélni úgy, hogy az ne kioktató legyen, és nehogy azt éreztessem, hogy az, aki nem hívő, kevesebb azoknál, akik igen. Próbáltam megérteni a farizeus gondolkodás és az ebből fakadó magatartás ellentmondását. Amikor valaki többnek, szebbnek, jobbnak gondolja magát azért, mert hisz, vagy mert templomba jár. Mélyen hiszem, hogy a kereszténység nem valamiféle jósági verseny, és a mennyországba jutás nem a célba érést jelenti.

Próbáljunk meg beszélni arról, hogy hogyan járul hozzá az életünkhöz Isten. Csináljunk ebből divatot.

Az én életem, és Isten tapasztalásaim csetlő-botló gyerek lépéseihez hasonlítanak. Nem tudom más hogyan csinálja. Nem az ember tudja eldönteni, hogy ki a jó és a rossz keresztény. Egyik nap átutaztam Pogányszentpéteren. Beszédes falunév. Talán ezek vagyunk mindannyian. Egyszerre pogányok és szentek. Mikor mi mellett döntünk.

Én amolyan Hermésznek születtem. Egy erőskezű apával megáldott családban nőttem fel, ahol én közvetítettem a családtagok és az apám között, akivel senki nem mert beszélni. Megtanultam figyelni ki nem mondott gondolatokra, érzésekre, fájdalmakra. Hiszem, hogy Isten ott van mindannyiunk mellett, és szól hozzánk. Megtanulni meghallani, meglátni, amit mond, elválasztani a kísértésektől nem könnyű. Abban tudunk egymásnak, hívőnek és nem hívőnek segíteni egyaránt, hogy megmutatjuk hozzánk miként szól, hogyan vezet, és talán ezzel felnyitjuk a másik fülét, szívét, lelkét és a befogadására.