Az a hálátlan hála

Úton útfélen felszólítanak életmód tanácsadók, lelki és egyéb vezetők arra, hogy adjunk hálát ezért, azért. Attól jobb lesz a lelki világunk, ha újra és újra szembesítjük magunkat azzal, hogy mi mindent köszönhetünk a másiknak, egymásnak. De mit is jelent valójában a hálaadás? A hála adás egy cselekvés, és nem egy gondolat. Az „adás” szóban is benne rejlik, hogy van célzottja. Adni nem lehet „csak úgy”, kell, hogy legyen a másik oldalon is valaki, aki fogadja a hálánkat. Hálátlan dolog a hála. Nemcsak, hogy őszinteséget kíván, még rejtőzködni sem szeret. Ki kell nyilvánítani, különben nem létezik. Lapítva, sunyítva, magamnak elmormolva nem ér. Nem is lesz hatásos. És itt van az igazi bökkenő. Ha csak önzésből, magam miatt teszem, azért, hogy elnyerjem a lelki békémet, akkor is tennem kell, és ehhez szembe kell néznem a másik féllel. El is odázhatom, hálaajándékokat rejthetek el itt-ott, levelet írhatok. Bujkálhatok, de nem a végtelenségig. Ahhoz, hogy a hála igazi ereje betöltse a szívemet, el kell fordulnom magamtól, a kényelmemtől, ránéznem a másikra, és meglátnom benne azt, aki által több és teljesebb vagyok. Legyen az az anyám, apám, barátom, házastársam, vagy a Mindenható. Oda kell fordulnom hozzá, és azt mondanom a számmal a fülébe, hogy köszönöm. Ennek a szónak a kimondott hangjai adják át a hálát, ami a szívemből induló érzésből fakad. Hálátlan a hála. Szembe kell néznem magammal, megtalálnom egy érzést, és kimondanom egy szót a másiknak. Látszólag egyszerű, de talán az egyik legnehezebb.

És ha kell, mert az élet ráébreszt, akár evidenciákért (nézd meg 27:15-től a beszédet): https://edvardatya.blogspot.com/p/predikaciok-2020-januartol.html