Gyökérré válni
Régóta megtértem, és hiszek Istenben. De minden Isten áldott nap (így, külön írva) elcsodálkozom azon az irgalmas kísérésen, amit az életem során kapok tőle, mióta átadtam neki a gyeplőt. Minden hajnalban egy órával felkelek a család előtt, hogy tudjak egyedül lenni, és egy kicsit imádkozni, meghallani azt, ami a napok zűrzavarában nehezen hallható. Ezen a héten nehezen jutottam előre a gondolataimban, a szokásos vitázós hangulatban voltam. Az engedelmességen törtem a fejem. Kinek kell engedelmeskednem? A szabályoknak, embereknek, a természet törvényeinek, az Isten irgalmának? Lázadó lelkű vagyok, sokszor épp ez a habitus segített a túlélésben, nehezen mondok le róla, mert megszoktam, hogy én akarom irányítani a dolgokat. Nekem az egyik legnehezebb a hitemben lassítani, és azt mondani, hogy megvárom, amíg kiérlelődik a válasz, és nem válaszolok Helyette.
Újra és újra meg kell tapasztalnom, hogy Isten nem fogja ostorral csapkodva vezetni az életem. És lehet, hogy én vagyok a nagyothalló, de sokszor évekig tart, mire megkapom és megértem a Igazi választ, amit adni akar. Néha a fülembe duruzsol, terelget, olyan akadályokat szór elém, amiket vagy meg kell ugranom, vagy előlük kitérve kerülök a helyes irányba. Teljesen másképp ad választ, mint ahogy én gondoltam volna. A legtöbbször mások szájába, írásaiba bújtatva küld üzenetet. Egész egyszerűen annyira szeretetteljesen és olyan tisztelettel bánik velem, hogy sokszor elszégyenlem magam, hogy beértem volna kevesebbel, mint amilyen választ Ő szánt nekem. Beértem volna magammal.
Az elmúlt héten nem tudtam ott lenni az Eucharisztikus Kongresszuson. Láttam a híreket, hogy milyen megindító volt. Nem is nagyon akartam róla olvasni, mert úgy éreztem kimaradtam valami fontosból. Aztán tegnap délután csippan a telefonom, és egy barátom átküld egy teljesen máshol felvett igehirdetést, függetlenül a kongresszustól. „Ezt hallgasd meg a 11. perctől.” Lehet nem meghallgatni a 11. perctől bármi is az?? Ma reggel a munkám miatt megnyitom a Fidelio.hu-t, és szembejön velem, hogy Ferenc pápa egyik beszélgetésén Radnótitól és Rilkétől idézett. Persze, hogy elolvastam.
És a hangzóanyag és Ferenc pápa idézete választ adott a napok óta foglalkoztató kérdéseimre. Nem erőszakosan, nem kioktatóan. Nem egyszerűen, hanem további gondolatokra sarkallva, meghagyva nekem a döntés szabadságát. A szabad akaratot. Lehetőséget ad a hitben járás keskeny útján úgy egyensúlyozni, hogy közben ne féljek, mert ha mélyre nyúló gyökerekbe kapaszkodok, nem fogok lezuhanni. Így aztán lázadozhatok és vitázhatok is vele. Engedelmességgel tartozom Neki, nem meghunyászkodással. Elfogadással, irgalommal és szeretettel tartozom, ahogy Ő bánik velem. Nem elég a korrektség és a szabálykövetés. És el kell fogadnom a hit és irgalom ajándékát, mégha az keresztet is tesz a vállamra. Úgy adott választ, hogy nem kellett ott lennem, ahol megfogalmazták. Utánam küldte.
„A munkaszolgálatos tábor sivár magányában, amikor ráébredt már, hogy élete véget ér, Radnóti ezt írta: „Gyökér vagyok magam is most… Virág voltam, gyökér lettem” Mi is arra kaptunk meghívást, hogy gyökérré váljunk. Gyakran a gyümölcsöket keressük, az eredményeket, a sikereket. Ám Ő, aki Szavát ugyanúgy gyümölcsözővé teszi a földön, mint ahogy az eső szelídségével kikelti a csírát a földből (vö. Iz 55,10), emlékeztet rá, hogy hitünk útja csak magokat jelent, olyan magokat, amelyekből gyökér lesz a föld alatt, mely táplálja az emlékezést és a jövendő hajt ki belőle. Ezt várja tőlünk atyáink Istene, mivel – ahogyan egy másik költő írta – „Isten máshol vár, ott vár mindennek a mélyén. Odalenn. Ott, ahol a gyökerek vannak” (R. M. Rilke) Csak akkor jutunk fel a magasba, ha a gyökereink a mélyben vannak.” (Ferenc pápa, 2021.)
A hit nem magányügy. Biztosan nem az. Ezért írom ezt a blogot. Egyik kezemmel Isten kezét fogva, másikat mások felé nyújtva. Én is egyik eszköze vagyok Istennek arra, hogy megérintse a szívedet. Leszórtam egy újabb magot, gyökerezzen benned.