Jogom van hozzá! Kétségtelen.

Sajnos az életem úgy hozta, hogy fiatal korom óta foglalkoznom kell a halállal. Vagy azért, mert én próbálok a valóságosságának dermesztő hatása alól kikeveredni, vagy azért, mert ebben segítek másokat. A covid sortűzzel vette célba az életünket. Amíg nem volt oltás, szabadon garázdálkodott, amióta van, bízunk abban, hogy sokunkat megvéd az oltás ólommellénye a végzetes lövéstől. Sokat gondolkozom az oltatlanokon. Imádkozom értük, hogy fogadják el a segítséget. Isten nem véletlenül hagyja a vihart. Talán éppen a szeretetkötelékeink megerősödését várja tőle. Hogy újra felismerjük, hogy semmi más nem számít igazán. Nem meggyőzni szeretném az oltatlanokat, bár tegnap óta nagy bennem a kísértés, miután meghalt az egyik volt évfolyamtársam. Fitten, fiatalon, egészségesen. Nem kérte az oltás védőpajzsát, és puszta kézzel ment neki a golyózápornak. Sikertelenül.

Csak egy szempontot szeretnék idehozni. A férjem, amikor meghalt autóbalesetben, ő volt a „hibás”, mert kisodródott egy kanyarban. Tudtam, hogy fogok kapni egy rendőri jelentést a részletekről. Féltem kézbe venni, de muszáj volt megbizonyosodnom. 11 hónapos volt akkor a kisfiunk, akit együtt terveztünk felnevelni. Fontos volt, hogy tudjam, hogy gondolt-e ránk ott és akkor, amikor autóba ült. Amikor elolvastam, hogy be volt kötve a biztonsági öve, és betartotta a sebességi előírást, de valami történt, ami megzavarhatta, és ez okozta a balesetet, akkor kicsit megnyugodtam. Nem hagyott cserben. Ő megtett mindent, hogy hazaérjen. Vigyázott magára, ami elvárható volt attól, aki szeretett másokat, és ezzel hozzákötötte magát mások szívéhez.

A gyászfeldolgozás során sokféle emberrel találkozom. A legnehezebben feldolgozható számukra, amikor azt érzik, hogy nem voltak fontosak annyira, hogy megérjék a nehézséget, a lemondást, a másik szuverén jogainak, az igazának, az elveinek a feladását a szeretetért. A másik tartósan kínzó élményük, ha tehetetlenek voltak. Szebbé, jobbá tenni egy kapcsolatot, egészségessé egy embert, megakadályozni egy válást vagy egy öngyilkosságot. Egész életemben arról tanultam, és azt tapasztalom, hogy az ember társas lény. Vágyjuk, keressük egymás társaságát, szeretetét. Elfogadjuk, sőt szeretjük, ha szeretnek.

Azoknak, akik azért nem veszik fel az oltást, mert bíznak a saját öklükben a gépfegyver ellen, ezt a szempontot szeretném a figyelmükbe ajánlani. Joguk van hozzá, hogy abban higgyenek, amiben akarnak. De tudjanak róla, és fogadják el, hogy az ő életük nem csak a sajátjuk. Ezer szálon kötődnek másokhoz, és ezeknek a szálaknak az elszakadása az életben maradt, cserben hagyott és tehetetlen szeretteik számára rendkívül fájdalmas. Nehezen vállalunk felelősséget „egymásért” vagy a „közösségért”. De talán nem is kell ilyen általános fogalmakban gondolkodni. Azokra a hús-vér emberekre gondoljunk, akik nem tudtak rábeszélni az oltásra, és azokra, akik szeretetkapcsolatban vannak velünk. Oltatlanul ezekben a napokban olyan lenni, mint biztonsági öv nélkül, kétszázzal száguldani a szerpentinen. Így is alig bírtam ki a férjem halálát, és annak a következményeit. Azt a csalódást elviselni, hogy nem hozott értünk felelős döntést, még sokkal nehezebb lett volna.

Biztosan egyetértünk abban, hogy az emberek testi kínzása nem méltó az emberhez. És abban is, hogy a lelki kínzás sem az. Hegynyi irodalom szól arról, hogyan lehet szavakkal, érzelmekkel, lelki megvonásokkal kínozni egy másik embert. Vajon az életemben nem meghozott felelős döntés következményeként bekövetkező halálom terhét rátenni a szeretteim életére nem kínzás? Miért ne lenne az? Mert nem egy időben vagyunk egy helyen?