Tábita és Almamag

Nem tudom, hogy sorsfordító lehet-e egy gondolat, érzés két olyan történet következtében, amik nem velem történtek meg. De azért leírom.

Egy kislány, Tábita súlyos betegséggel fejlődött az édesanyja pocakjában. A szülei tudták, hogy beteg, és mégis megtartották őt. Várták, ahogy csak egy születendő gyermeket lehet várni, minden megtettek, hogy az orvosok megmenthessék őt. Nem sokkal a születése után Tábitát szívszaggató fájdalommal temették, és gyászolták el. A házaspár két mély hittel élő ember, akik magukat alávetve Isten akaratának bíztak és bíznak az életben. Sokunk számára elképzelhetetlen amin keresztülmentek, de mindvégig tudták, hogy ez az egyetlen út, amin végig kell menniük, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretük. A kislány elvesztése megviselte őket ugyanúgy, mint bármelyikünket megviselt volna. Megtanultam tőlük, hogy meg lehet és meg kell Istennek is bocsátani azt, amit úgy érezzük, hogy ellenünk vétett.

Almamag (magamban így szólítom a kislányt) születéséhez a fogantatásától úgy éreztem közöm van. Az édesanyjával együtt szomorkodtam, várva a babát, aki későn, de végül megfogant. Messze lakom az édesanyjától, de gondolatban sokat „beszélgettem” vele. Alig vártam, hogy majd a kezembe vegyem. A terhesség 8. hónapjáig boldogságban úszott a család. Majd az utolsó hónapban kiderült, hogy Almamag súlyos beteg. Saját szervezete fordul ellene, és nem lehet tudni, hogy mikor jelent ez a betegség életveszélyt is számára. Majd megszületett a koronavírus tombolása idején. Édesanyja egyedül küzdötte végig a kórházban az első nehéz heteket, de amikor beszéltem vele, őszinte hanggal tudta mondani: „Nehéz most erőt merítenem Istentől. De az örömömet senki nem veheti el tőlem.”

Nem az én történeteim, de számomra is sorsfordítóak. Felidézik bennem azokat a napokat, amikor a saját kisfiam alig három hetesen élet és halál között lebegett, és semmi mást nem tudtam csinálni, mint az intenzív osztályon a kezemben ringattam, és egy imaéneket énekeltem megállás nélkül. Ő túlélte, én emberként megtörtem. Hogy még inkább alkalmassá váljak szeretni.

De sorsfordító számomra a felismerés, hogy nem a szó hagyományos értelmében kapjuk a gyerekeinket ajándékba. Nem azért, mert megérdemeljük őket és nem is azért, hogy kiteljesítsék a saját életünket. Megtanítanak minket arra, hogy felismerjük és elfogadjuk, hogy igenis az élet nem tőlünk függ. Egy lelket kapunk társként, céllal, feladattal. Hogy megtanítsanak minket akár megbocsátani, örülni, szeretni, kit, kit arra, ami még nem ment neki. Nem tudhatjuk mi a gyermekeink egész életének feladata, és, hogy az az élet meddig tart. Úgy érzem, hogy az én dolgom az, hogy szeressem, óvjam és Isten hatalmára és szeretetére tanítsam őket, hogy tudjanak kiben bízni akkor is, amikor mi, a szülei már nem lehetünk velük.