A keresztvíz mélyéről

Amikor kisgyerek voltam, súlyos betegséggel küzdöttem végig a gyerekkoromat. Asztmásként minden este befulladtam, és még nem voltam olyan modern gyógyszerek, amik azonnal enyhítettek volna a fulladáson. Miden este sírtam, amikor újra közeledett a fulladás „szörnye”. Borzasztó volt. Ökölbeszorított kézzel préseltem ki a beszívott levegőt, ziháltam és sípoltam, remegtem a dühtől és az elkeseredettségtől. Nyolc éven keresztül ülve próbáltam átvészelni az éjszakákat, alig aludtam, és alig jártam iskolába.

Anyaként most már tudom, hogy a szüleimnek is szörnyű lehetett. De én dühös voltam árjuk, hogy nem segítenek. Azt hittem rajtuk múlik. Aztán enyhült a betegség, kaptam új gyógyszereket, intravénás injekciókat és az egyre ritkább rohamok élhetővé tették a mindennapokat. Fizikailag megterhelő időszak volt, a testem nagyon legyengült és nem maradt más hátra, az elmémet kellett palléroznom. Sokat tanultam. De sajnos az okosságom sokszor kioktatásban öltött testet, a szókincsem a gúnyolódások, bántó beszólások szolgálatába állt. A sok dühöt és elvesztegetett élményért másokat bántottam.

Most már úgy érzem, hogy talán ennek a rossz kezdetnek köszönhetőn alakult ki bennem a „nekem jár” érzése. Én már annyit szenvedtem, hogy nekem járnak a jó érzések, mások bántásán, kihasználásán és meglopásán keresztül is. Persze nem tolvaj és gyilkos voltam, csak egy hétköznapi ember, aki szavakkal öl, és nem tiszteli a másét: sem más véleményét, sem pedig az érzéseit.

Még harminc sem voltam, amikor elveszítettem egy számomra nagyon fontos embert. Összeomlott a már boldognak látszó életem. A gyerekkori kitartó életben maradási gyakorlatom segített abban, hogy összeszorítsam a fogaimat, és nem fulladjak bele a fájdalomba. Münchausenként a saját hajamat megragadva próbáltam a víz felett maradni. Ez az erőlködés azonban felőrölte minden energiámat. És közben felerősödött bennem a régóta ismerős „nekem jár” érzése. A gyászolókat sokszor önzőnek érzékeli a környezetük. Nem véletlenül. Akkora a fájdalmuk, hogy befelé fordulva minden jóérzést megragadnak, sokszor észre sem veszik, hogy az öröm morzsáikat mások kárára veszik el.

A sorsfordító pillanat az életemben az volt, amikor a legmélyebb gyászom legsötétebb napjaiban saját életemet is megkérdőjeleztem. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Meg fogok fulladni. Valahogy az utolsó leheletemmel rábíztam az életem Istenre. Egész addig nem jutott eszembe, hogy felé forduljak. De akkor sem imádkoztam, mert nem volt benne gyakorlatom. Csak elengedtem a képzeletbeli hajamat, és átadtam az irányítást, lesz ami lesz… És nem az történt, hogy Isten diadalmasan kiemelt a „vízből”, megpaskolt és magához ölelt. Nem. Előtte hagyott egy kicsit megfulladni: szinte önkívületi állapotban lepergett előttem életem összes olyan pillanata, amikor megbántottam valakit, elvettem valakitől valamit, becsaptam másokat, hazudtam, önző voltam. És amikor lesüllyedtem az életem aljára, és őszintén megsemmisültem önmagam előtt, akkor segített egy utolsó felrugaszkodással a partra kapaszkodni. Mondott még ezt-azt, de az már egy másik történet.

Másnap még mindig „csurom vizesen” a parton üldögéltem és néztem a fekete mélységet. Hosszú és nehéz út vezetett oda, ahova mára eljutottam, de az a pillanat, amikor megragadott és megmentett a megfulladástól az origó lett az életemben.