Ballag már a vén diák, avagy egy tigris erejével

–  A Sors nagyon rosszul időzített, Brigike.

– Mikorra kellett volna tennie?

– A ballagásod?

Van, hogy úgy ér veszteség minket, hogy még meg sem kaptuk azt a valakit vagy valamit, és máris elveszítjük. Hogyan lehetséges ez? Elmesélem.

Vannak az életünkben olyan sorsszerű találkozások, melyeket nem tudunk azonnal értelmezni, még nem tudjuk, hogy mi a találkozásunk, csak érezzük, hogy nagyon kell nekünk. Belekapaszkodunk, nem eresztjük, sodródunk, örülünk, vágyunk, bízunk, remélünk, és óhatatlan, hogy ábrándozunk. Mi lenne, ha…? A kérdés súlyosabbá válik, ha úgy teszem fel: Mi lett volna, ha…? Mi most ezt rágcsáljuk, ízlelgetjük egy ideje. Egyébként finom.

Mi lett volna, ha 26 évvel ezelőtt egymásba botlunk? Mi lett volna, ha egymásba szeretünk? Gyerekeket szülünk, élményeket szerzünk, családban élünk. Barátokkal, házzal, kerttel, kutyával és cicával. Olyan igazi szerető családban, amit megérdemeltünk volna. Olyan stabil alapokra helyezett kapcsolatban, amit szerettünk volna. Olyan kisembereket nevelhettünk volna, akik Anyának és Apának szólítanak minket. Van benne bármi extra? Olyan nagy kérés lett volna ez a Sorstól? Nem gondolom, de mégsem ezt szánta nekünk. Én elveszítettem a 7 éves kislányomat, ő pedig sajnos nem lett édesapa. Veszteségeinkkel együtt élünk és túlélünk, hang nélkül sírunk és némán ordítunk. Elveszítettünk múltat, jelent és jövőt. Menekülünk egy rég elvesztett, pontosabban nem is létező álomvilágba, ahol végre nyugodtan lehet aludni és mosolyogva ébredni. Ott jó lenni, ott nem fáj semmi. Ott minden tökéletes, mert oda nem képzelünk fájdalmat, nem visszük oda a valóságot. Csakhogy a valóság nem ez. A valóság fáj. A valóságban nincs közös családunk, a valóságban délután el kell köszönnünk, a valóságban szomorúan ballag haza: „Mennem kell, Brigike.” A valóságban a tigris elemi erejével tör rám a vágy, hogy azt mondjam, Ne menj!, és ugyanezzel az erővel küzdök az ellen, hogy mondjam.

A valóságban két összeillő, egymásnak fontos ember kapaszkodik, nem ereszt, sodródik, örül, vágyik, bízik, remél és óhatatlanul ábrándozik… mi lenne, ha? Az egyikük hisz. „Az idő igaz, s eldönti, ami nem az.” (Petőfi Sándor)

De már késő. Vagy mégsem?

KB

2023. március 7.