Feszült csend

Bedobott még egy húszast az automatába és megnyomta a capuccino feliratú gombot. Volt rendes büfé is rendes kávéval, de ő ezt szerette. A gép zúgását, személytelenségét, a kávé mindig ugyanolyan, egyhangú, kiszámítható ízét.  Gondolataiba mélyedve állt, a sípoló hang visszarepítette a valóságba.

Hetek óta a vizsgáira készült a könyvtárban, egyedül. Reggel a nyüzsgő forgatagban leszállt a buszról a főtéren, üdvözölte a csivitelő madarakat, átment a zajos útkereszteződésen, sorban állt a pékségben az anyukájukkal nyafogó, álmos iskolás gyerekekkel, elkerülte a teret takarító autó erőlködő motorzúgását, majd belépett az egyetem könyvtárának ódon épületébe. A ruhatáros és a büfés néni között elhaladva a kölcsönző-pult suttogó diszkrécióját már csak a raktárból megérkező lift szusszanása és az újságokkal zörgő reggeli vendégek zaja zavarta meg. Az olvasóterem üvegajtaja a béke szigetének kapuját jelentette számára. A süppedős padlószőnyeg elnyelte a léptek zaját és alig voltak páran az asztaloknál.

Az ablaknál szeretett ülni, mindig ugyanott. Rálátott az öreg platán lombjára, és kicsit az égre is. Amikor a betűk követésében elfáradt a szeme, vagy épp csak egy bonyolult gondolatmenetet próbált megérteni, az eget bámulta. Az utóbbi pár napban egyre többet meredt ki az ablakon. Minduntalan elkalandozott Platon és Habermas filozófiájáról. Már csak pár nap. Már csak pár nap, és ki kell mennie innen. Végleg. A gondolatra elzsibbadt a tarkója, melegség öntötte el és megizzadt a tenyere.

Már sajnálja, hogy nem jelentkezett a doktori képzésre, és hogy olyan könnyen mondta az apjának, hogy elkezd dolgozni, keres egy albérletet, és végre azt fogja csinálni, amit akar.

– Miért, eddig nem azt csináltad?! – hangzott anyja kétségbeesett kérdése a gondoltra, hogy egyszem lányát elveszíti.

– Hagyd, hadd menjen, majd úgyis visszajön – érte hidegzuhanyként apja válasza.

Jeges rémületként hasított belé, hogy igaza lesz mindkettőjüknek. Eddig tényleg legtöbbször azt csinálta, amit szeretett volna, és legszívesebben odaszaladna az apjához, hogy védje meg a világtól. Szeretett volna újra kicsi lenni, az ölébe bújni, és várni, hogy igenis mondja meg, hogy mi következik! Fogmosás, pizsama, reggel korán kelés és suli, mert ez a dolga és nincs más választása. Istenem, milyen boldogan szaladt volna fogat mosni!

Mert ő nem tudja. Nem tudja, mi következik, de azt tudja, hogy erről most már nem fog helyette dönteni senki. A szíve a torkában dobogott és zúgott a füle. Hirtelen felpattant az asztal mellől, kitárta az ablakot és nagy levegőt vett. A papírjait elfújta a szél, de nem nyúlt utánuk.

Lassan megtörölte izzadó tenyerét és lement a kávé automatához.