Mokka, a mór

2015

Augusztának mindig volt szálkás szőrű tacsija, aztán amikor az első fiunk megszületett, még egy évig volt velünk. 2005-ben el kellett altatni, öreg volt. Utána kutyátlanok voltunk, én hallani sem akartam róla, mondván, hogy úgyis rám marad majd az etetés, stb. Na meg az a tacsi nagyon el volt rontva, neveletlen volt teljesen. Időnként persze Auguszta bepróbálkozott, többször bevonva a gyerekeket is, apa szívét puhítani. 🙂 De apa szíve ebben nem enyhült meg… 🙂 Legutóbb 2015 tavaszán próbálkozott. Vasárnap reggel volt, a gyerekek tévét néztek, mi fent a hálószobában beszélgettünk. Előjött a téma: „én-így-szeretnék-úgy-szeretnék-szálkás szőrű-tacsit”. A kemós kezelés hatására már kendős fejével kérlelgetett, mire én még ingerülten le is morogtam, hogy „Mi a túrót akarsz?! Mi ez most? Egy bakancslista? “Úgy-szeretnék-még-az-életben-egy-tacsit”???

Téma félretéve. Aztán ezen év pünkösdi hétvégéjén Pécsett voltunk, és kimentünk a PÉCSI VÁSÁR-ba. Ez mindig egy biztos pont, amikor Pécsett járunk, hogy kimegyünk a PÉCSI VÁSÁR-ba. Az állatvásáros részbe is benéztünk, s az egyik helyen voltak tacsi kölykök. Az egyiket az ölembe vettem. Mennyi? Harmincezer. Visszatettük, mentünk tovább, nem emlegetve a dolgot. Ünnep utáni kedden tíz óra felé felhívtam.

– Szia! Akárhol nézem a neten, mindenhol 30 ezer körül vannak a szálkás tacsik. De a legközelebbi hely Tolnanémedi.

Hallottam a telefonban, hogy elkezd sírni. Letettük, később elárulta, hogy percekig csak sírt, sírt, zokogott.

Azon a héten pénteken a nagyok iskolai kiránduláson voltak, én kivettem egy nap szabit, irány Tolnanémedi! Négy kölyök közül választhattunk, így lettünk újra kutyások. Mentünk a gyerekekért az iskola elé (ők nem tudták, hogy nekünk ilyen kirándulásunk volt), az anyósülés lábánál Mokka. A lányunk szállt be először, örömében és meglepetésében elsírta magát.

A gazdája én lettem, nekem minden-mindenben aláveti magát, én etetem kölyökkora óta, a kutyaiskolában én voltam a tanítója, ehhez ragaszkodtam, hogy ne legyen újra egy neveletlen büdös kutyánk. És amennyire nem akartam, végülis összeszoktunk. Csak azt sajnálom, hogy miután ivarérett lett, elhajtotta Bodzát, a minket és a mi házunkat választó cicát, aki annyi, de annyi egeret tett le nekünk a lábtörlőre, hogy az nem is igaz. De volt a mi lábtörlőnkön patkány, nyest, többször vakond, olykor galamb, rigó. Egy családi házhoz jól jön egy jól egerésző macska…

2016

2016 őszén gyülekeztek a felhők. Egyre gyakrabban hívott: “Légyszi te menj ezért vagy azért a gyerekért, te vidd őket ide vagy oda. Én inkább itthon pihenek. Légyszi ugorj be a boltba, tedd oda a mosást, teregess ki, stb.” Hiába a sok munka, mentem, tettem… széjjelszakadtam. Vártuk, hogy jó legyen a véreredmény, és újra kaphassa a “kezelést”, a csodaszert, a koktélt, a mérget, ami igazából csak időt ad.

2017

Nem jött el az az eredmény, az az idő. 2017 januárja végigrobogott rajtunk, mint egy gyorsvonat… Az emeletre már segítséggel sem tudott felmenni, a kanapén feküdt egész nap. Mokka a kanapé előtt őrizte, kéznyújtásnyi, simogatásnyi távolságban. Auguszta a kanapén aludt, mi ketten Mokkával a szőnyegen egy matracon.

Január 13-án igazából “csak” bevégeztetett.

Sokszor tapasztaltam, láttam az utána következő hetekben, hogy amikor beengedtem Mokkát az előszobából a nappali felé, az első útja a kanapé volt. Kereste. Aztán elmaradt ez is. Tudomásul vette, amit mi is.

2021

Naplórészlet:

„Hazajöttünk az egyhetes balatoni pihiről (majd még megyünk), megdicsértem mindenkit, hogy ügyesen utazott (értsd: nem mentek az agyamra ), Mokkát is, mint mindig. Mokka is nagyon örült a hazaérkezésnek, széjjelugatta/pisilte a kertet, utána a “finomabb” ételéből kapott vacsit, majd bekuckózott a kályha melletti helyére, a sutba. Néha kikéretőzött, aztán mindig visszatért. Teljesen szokásos forgatókönyv. Este 10-kor indultam volna aludni. Elfáradtam a délelőtti bepakolástól, a gyors strandolástól, hazavezetéstől, itthoni kipakolástól, nem tagadom, éreztem, hogy húz az ágy. Mokkát a helyére akartam küldeni. Meg se mozdul. Jó, Ő is elfáradt, akkor majd én teszem a helyére. Megemeltem. A feje lebucskázott a karomon. Keresem a szívét… semmi… semmiiiiiiiii……….. Még teljesen meleg, nedves orrú, jó szagú…. de semmi, a nyelve kint…. a kedvenc helyén, álmában…. 6 éves volt…. Üvöltve sírtunk a gyerekekkel, amikor mutattam nekik Őt, hogy mi történt. Simogattuk a meleg, de már élettelen testet a kanapén.”

Másnap felhívtam az állatorvost, elmondtam, mi történt. Az elmondottak alapján valami hirtelen szívleállást tippelt, felajánlotta, hogy megnézi, de én sem akartam és ő sem javasolta, azt mondta, hagyjuk. A 35 fokos melegben mentem ki a kertbe, megfelelő mélységű lyukat ásva az egyik nyírfa mellett, egy nagy kővel jelölve meg a helyet.

A mór megtette kötelességét, a mór távozhat. (Schiller)