Szőrmentén

–  Igen, Drágám?

– Te mikor fogsz meghalni?

Anna megáll, kezében pulóver, épp betenni készül Domonkos szekrényébe. A kisfiú már az ágyban fekszik, onnan figyeli és várja a választ. Anna leül az ágy szélére.

– Bízom benne, hogy hosszú életet kapok Istentől – simogatja meg a kisfiú homlokát. – Miért kérdezed?

– A papa öregebb, mint Bundi volt, nem?

– Nem tudjuk pontosan Bundi hány éves lehetett, mert úgy találták papáék az út szélén. De már tizenkét éve velük lakott. Tudod, a kutyáknál minden évet hétszer számolunk. Ha úgy vesszük Bundi 84 éves biztosan volt már, úgyhogy a papánál öregebb volt.

– Azt hittem, amíg a papa meg nem hal, Bundi is élni fog – mondja csalódottan a kisfiú.

– Az élőlények nem születési sorrendben halnak meg, Kicsim. Tudod, vannak betegségek, balesetek, és Bundi beteg volt.

Domi nyakáig húzza a takarót. Anna feláll, de a hátában érzi a barna szempár tekintetét. Már két napja elpusztult a nagyszülőknél a kisfia kedvenc kutyája, és a gyerek még mindig nem sírt.

– Emlékszel, amikor bebújtál Bundi kutyaházába, és elaludtál? Apával össze-vissza kerestünk. Végül előjöttél csupa kutyaszőrösen és lafaty szagúan. Bundi az eső elől melléd bújt az ólba, és a csatakos szőrével jól összekent – néz Anna a fiára, de Domonkos nagyot sóhajtva a fal felé fordul.

– Olvasol? – kérdezi az anyját.

– Folytassuk a Lassie-t?

– Ne – jön a határozott válasz a párnából.

Anna óvatosan közel hajol az összegömbölyödött Domokoshoz.

– Elmeséled, mit szerettél Bundiban olyan nagyon?

– Ő mindig megértett. Ha fütyültem, odajött, és ha beszéltem hozzá, meghallgatott. Szerettem simogatni a bundáját. Vele lenni.

Annának összeszorul a torka.

– Jóbarát volt – fejezi be alig hallhatóan.

– Nagyon hiányzik? – Anna átöleli a fiát.

– Borzasztóan – sírja el magát Domokos.

Összebújva fekszenek, amíg a gyerek már nem hüppög, és végül nyugodtan szuszog. Anna lassan kibújik az ágyból, és lemegy az emeletről.

*

– Elaludt? – kérdezi könyvébe merülve a férje.

– Végre kisírta magát kicsit – mondja Anna, de nem tűnik nyugodtnak.

– Mi a baj? – néz fel a férfi egy pillanatra.

– Semmi.

– Majd túl lesz rajta, ne aggódj. Az én kutyám is megdöglött, amikor hétéves voltam. Sokat szomorkodtam, de egy fiúgyerek nem szereti, ha látják, hogy sír. Nem mondom, hogy el fogja felejteni, de egy idő után már nem hiányzik annyira neki.

*

– Anya?

– Igen, Kicsim?

– Mikor lesz kistesóm? – kérdezi Domi legózás közben.

– Óh, nem lesz, Kicsim, öreg vagyok én már ahhoz, hogy szüljek.

– Az oviban Máténak is született kistesója.

– Neked nagytesóid vannak.

– De én nagyon szeretnék egy kisebb testvért. Tudom, hogy nem tudna velem azonnal játszani, mert meg kellene ahhoz nőnie. Nem azt szeretném, hogy ő játsszon velem, hanem én szeretnék vele játszani.

Anna keze megáll vasalás közben, és megigézetten néz a fiára. Mindig meglepi a kisfiú érzékenysége.

– Játszunk? – zökkenti ki Domonkos az ábrándozásból, még épp időben, mielőtt kiégett volna az asztalterítő.

– Még meg kell csinálnom a vacsorát. Foglald el egy kicsit egyedül magad, aztán játszhatunk egy társast.

– Én olyan boszorkányosat szeretnék, amikor megkergetsz – néz huncutul anyjára a kisfiú, és már szalad is, hogy elbújjon az anyaboszorkány elől.

*

– Sírt még ma is? – kérdezi Annát a férje késő este, amikor hazaér.

– Nem sírt – a nő fel sem néz a könyvéből.

– Valami baj van? – érzi a feszültséget a levegőben.

– Mond meg őszintén, szeretsz te engem? – bukik ki Annából.

– Jaj, Anna, már megint mi történt? – fejti le magáról a nyakkendőt és az inget a férfi.

– A fiunk lefekvés előtt megkérdezte, hogy még meddig leszek a feleséged. Kistestvért szeretne, és mivel én már öreg vagyok szülni, szerinte szerezned kellene valami fiatalabbat – csukja be Anna a könyvét.

– Ennyi? Jó a humora. Az én fiam! – nyom nevetve egy csókot feleségének homlokára a férfi.

– Szerintem nem vicces – húzza fel és öleli át a lábát az asszony. Elgondolkodva mered maga elé.

– Anna, ne szórakozzál már! Csak egy ötéves. Beszél össze-vissza. Ráadásul annak, amiről ő beszél, semmi köze nincs ahhoz, amit én érzek. Komolyan, néha nem értelek.

*

– Anya?

– Igen, Kincsem?

– Te mikor fogsz meghalni?

– Domikám, ezt alig két nappal ezelőtt kérdezted. Ne aggódj, fiatal vagyok még.

– Nem vagy öreg? Tegnap azt mondtad, öreg vagy.

– Öreg vagyok ahhoz, hogy szüljek neked kistesót. De nem ahhoz, hogy meghaljak.

– De ott vannak a betegségek és a balesetek – néz fürkészőn az anyjára a gyerek.

– Kicsim, ne félj, vigyázok magamra. Szeretnék sokáig élni, és bízom benne, hogy így is lesz – guggol le Anna Domihoz.

– Akkor nekem már soha nem lesz kutyám – sóhajt a kisfiú.

– Tessék?! – szól Anna egy árnyalattal feszültebben a gyerekre, mint szeretné.

– Allergiás vagy a kutyaszőrre. Ha sokáig élsz, akkor nekem már nem lesz kiskutyám – magyarázza fejét lehajtva Domonkos.

Anna hitetlenkedve mered a gyerekre. A kisfiú hirtelen keservesen elsírja magát, és könyörgően néz az anyjára, aki térdre rogyva öleli magához.

*

– Domi ilyen korán alszik már? Csak nem lett beteg? – aggódik a férje, amikor hazaér.

– Nem beteg. Eszel valamit? – kérdezi a konyhába menet Anna.

– Vacsoráztam a kollégákkal, köszönöm – öleli meg a feleségét, de Anna elhúzódik.

– Mi a baj? – simítja meg Anna haját a férfi.

– Szerinted szeret engem? – kérdezi szomorúan az asszony.

A férfi nyel egyet, mielőtt megszólal.

– A saját ötéves gyerekedről beszélsz?! – erőt vesz magán és mosolyogva megfogja a felesége kezét. – Hogyne szeretne. Te egy földre szállt angyal vagy.

– Egy földre szállt angyal… ezt szoktad mondani. Ne gúnyolódj! – húzza el a kezét Anna.

– Nem gúnyolódom. Mit mondott már megint az a kis csirkefogó?

– Megkérdezte, mikor fogok meghalni. És tudod miért?

– Biztos foglalkoztatja ez a téma a Bundi halála miatt.

– Mert addig nem lehet kutyája az allergiám miatt. Arra volt kíváncsi meddig kell még várnia.

Anna várakozva néz a férjére. A férfi lassan feláll, és tölt egy-egy pohár bort. Belekortyol az italába, és elgondolkodva megszólal.

– Tudod Anna, néha tényleg úgy érzem, hogy egy földre szállt angyallal élek. De nem a jóságod miatt.

Az asszony a könyökére támaszkodva figyeli a férjét. Nem nyúl a pohárhoz.

– Amikor a fotelben ülsz, és elmerengsz a távolba, nem tudom, hol jársz valójában. Néha az az érzésem, mintha nem is köztünk élnél.

– Földönkívüli vagyok – emeli koccintáshoz a poharát és poénkodná el Anna a dolgot, mert a tarkóján égő bizsergő érzés jelzi, hogy olyan területre tévednek, amiről nem biztos, hogy hallani akar.

– Lehet, hogy kíváncsian nézegettél lefelé egy felhő széléről, aztán megszédültél és ideestél – nevet kényszeredetten a férje.

– Néha én is így érzem – mondja halkan Anna, és könnyek szöknek a szemébe.

– Dacolsz az elemekkel. Nem szereted, ha föld ér a kezedhez, nem szereted a forróságot, gyerekkorodban víziszonyod és légszomjad volt. Nem szívesen eszel húst, de nem tudod megemészteni a gyümölcsöt, iszonyodsz a bogaraktól, allergiás vagy a madártollra, az állatszőrre és…

– Ne folytasd! – szól közbe Anna erőtlenül.

A férfi nyel egyet.

– …még teherbe is nehezen estél, a szülésbe pedig belehaltál volna, ha nem mentenek meg – fejezi be a mondatot a férfi.

Anna égő szemmel a vörösbor olajos lenyomatát nézi. Nem tud megszólalni.

– Ez a gyerek csak azt akarja, hogy élj. Éljünk. Nála jobban senki sem szeret. Az élet viszont néha büdös, koszos, izzadságos és kutyaszőrös…

Az asszony felnéz a férjére és némán nyeli a könnyeit.

– De ez a történet most nem rólad szól – fejezi be a férfi halkan, állva a nő mély tekintetét.

– Tudom – fújja ki Anna a percek óta visszafojtott levegőt.

Csendben ülnek pár percig, majd az asszony rekedten megszólal.

– Karácsonyra?

A férfi felhajtja az utolsó korty borát.

– Megbeszélem a papával, hogy lakhat-e náluk a régi kutyaházban…